Olyan 15 éves lehettem, amikor a kezembe került a Klastrom titka (Northanger Abbey) és nagyon nem értettem. Sőt, ha őszinte akarok lenni, nagyon fájdalmas élmény volt. Így utólag persze rájöttem, hogy egyszerűen csak nem voltam elég érett Jane Austenhez. Nem értettem Austen szarkazmusát, nem jött át a történetben és főleg a karakterbemutatásokban rejlő finom irónia. Ezek nélkül pedig a Klastrom titka (de igazából a többi könyv is) csak egy bugyuta és nem túl szofisztikált szerelmi történet. 

Persze ma már a Klastrom titkát is más szemmel tudom olvasni - és még élvezem is - de Jane Austent egy időre emiatt leírtam. A Büszkeség és balítélet közel hat órás filmváltozata kellett hozzá, hogy el akarjam olvasni a könyvet. Amit azóta még vagy hússzor megtettem.

A történet röviden: férfi és nő sok félreértés és sértődés után összejönnek. De amitől a Büszkeség és balítélet különbözik más szerelmi történetektől, az a karakterábrázolás. Nem fekete vagy fehér egy-egy szereplő, hanem vannak jó és rossz tulajdonságaik, éreznek, gondolkodnak, vágyakoznak - egyszóval igazi emberek. A regények többségével ellentétben Austen nem írja elő nekünk, hogy kiért kell szorítani - persze ez azért szép lassan kiderül, hanem személyiségeket mutat be, akikhez lehet ilyen vagy olyan módon kötődni, de legalábbis mindenkit meg lehet érteni.

A történetben haladva egyre többet tudunk meg a szereplők gondolkodásmódjáról, céljaikról, megértjük, hogy mi motiválja őket, mert Austen folyamatosan adagolva mutatja be azokat az érzéseket és vágyakat, ami a szereplőket hajtja - legyen az büszkeség, hiúság, pénz, szerelem, vagy a szülői házból való szabadulás vágya. Ezáltal lesz mindenki összetett és egyedi, mégsem eltúlzott. Ezáltal aztán még a „legjobb” szereplőknek is vannak gyengeségeik (mint pl. a címbeli büszkeség vagy az előítéletesség) de az írónőnek hála pontosan látjuk ezeket is és nem csak a szereplőknek általában szánt jó-rossz skatulyát. Ettől lesznek a karakterek rendkívül hitelesek, életszerűek és ettől lesz az embernek az az érzése, hogy ismeri az adott személyt, vagy legalábbis ismer hasonló embert.

Az enyhén szarkasztikus, finoman ironikus ábrázolásmódnak köszönhető, hogy nem egy rózsaszín leányálmon rágódunk közel kétszáz oldalon át (bár ez már talán az első mondatból is kiderül), hanem egy összetett, több szálon futó történetet kapunk, ahol az egyes szálak néha várt, néha váratlan módon keresztezik egymást.

És hogy a szereplőkön túl miről szól a könyv? Vidéki Anglia a 18-19. század fordulóján. Bennették jómódú, de nem túl gazdag nemesek, öt lánnyal, akik nem örökölhetik a birtokot, így nagyon jól kell férjhez menniük. Ebben segíti - vagy hátráltatja - őket kotnyeles és buta anyjuk, aki minden egyedülálló, elfogadható jövedelemmel rendelkező férfit a lányai potenciális vőlegényeként kezel. A vidékre érkezik két-három egyedülálló férfi, a rokonaik, meg egy századnyi katona és kezdetét veszik a beszélgetések, viták és házibálok, ahol néhányan őszintén éreznek és nyilatkoznak meg, mások inkább manipulálnak és addig kavarják a szálakat, míg mindenki megtalálja a neki való (házas)társat. A hangsúly a neki valón van.

Kiknek ajánlom: mindenkinek. Ugyan nem látom magam előtt, amint negyvenes férfiak tömegével rohanják le a könyvesboltokat a Büszkeség és balítélet legújabb példányaiért harcolva, de kellő humorral tényleg bárki számára élvezhető könyv.

Kedvenc idézetek: „Mr. Bennet várakozása igazolódott. Unokaöccse olyan sült bolond volt, amilyennek remélte, s a legnagyobb élvezettel hallgatta, bár ügyelt arra, hogy egyetlen arcizma se ránduljon meg”

Kiadó: nagyon sok kiadótól meg lehet venni, itt most nem fogok egyet sem kiemelni