Bizalmatlan vagyok a sikerkönyvek és sikerfilmek előzménysztorijai, meg spin-offjai irányába, mert ha van egy kész történet, vagyis van eleje, közepe és lezárult, akkor minden további szál csak lehúzásnak tűnik. Tökéletes példa erre a Harry Potter sorozat, meg az ahhoz képest igencsak izzadtságszagú Legendás állatok és megfigyelésük. Ugyanakkor hardcore Éhezők viadala olvasóként kötelezőnek tűnt az előzménykönyvet is megvenni - nem is bántam meg.
Miről szól? A történet 64 évvel az Éhezők viadala előtt játszódik és az akkor 18 éves Coriolanus Snow szemszögéből mutatja be Panemet, de főleg a Kapitóliumot. Épp 10 évvel vagyunk a Sötétség napjainak nevetett lázadás után és a Kapitólium a tizedik Éhezők viadalára készül. Úgy tűnik azonban, hogy a kegyetlen verseny a kiválasztottakon kívül senkit nem érdekel, még a kapitóliumiak többsége is undorítónak tartja az ilyen játékok ötletét, ezért hogy azt nézhettőbbé tegyék, a Játékmesterek a 24 kiválasztott mellé 24 kapitóliumi diákot osztanak be és arra biztatják a mentorokat, hogy mindent tegyenek meg a Viadal érdekessé tételéért.
A fiatal Coriolanus Snow, akinek családját minden szempontból megtépázta a lázadás, először csalódik, mert újdonsült mentorként a már akkor is legótvarabbnak tartott tizenkettedik körzet lány kiválasztottját kell pátyolgatnia, akit mindenki máshoz hasonlóan csak prédának tart. Ugyanakkor a lány sikeréért mindent megtesz, mert tudja, hogy minél tovább húzza a kiválasztottja az arénában, annál több figyelmet kap ő maga és annál nagyobb esélye lesz valamelyik egyetemi ösztöndíjra. Coriolanusnak ez az egyetlen célja és lehetősége, ugyanis ő maga teljesen szegény, konkrétan éheznek a családjával együtt, ami teljesen kiszolgáltatottá teszi a kapitóliumi hatalmakkal szemben.
Az arénába bedobott lány és mentora között egy több mint hihetetlennek tűnő szerelmi szál bontakozik ki, ami mentén megtudjuk, nem csak azt, hogy miből született és fejlődött ki a korábbi könyvekből megismert Éhezők viadala, de azt is hogy Snow elnök miért fázott annyira a tizenkettedik körzet fecsegőposzátának nevezett éneklő lány kiválasztottjától.
Vélemény: A történetvezetés csillagos ötös, és most hiába egyes szám harmadik személyben folyik a történetmesélés, Coriolanus minden gondolatát és érzését pontosan ismerjük, így tökéletesen összeáll a kép a személyisége fejlődéséről. Ami - lássuk be - nem túl felemelő, mert konkrétan azt nézzük végig, ahogy egy 18 éves, szorgalmas, de hazug disznó fiúból, akinek egyetlen célja a gazdagság látszatának fenntartása és hogy egyetemre mehessen, némi nógatásra kegyetlen, számító gyilkos lesz. A könyv elején még elég valószínűtlennek tűnik, hogy az önző, de sérülékeny és alapvetően ártalmatlan hadiárvából az Éhezők viadalának Snow elnöke válhat, de a történet végére kiderül, hogy igazából elég egy gyengébb jellem, sok-sok nélkülözés, meg egy szorgalmas mentor, aki ideológiát ad az arra fogékony gyereknek, és mindössze 2-3 hónap alatt kész a jövő szuperdiktátora.
Viszont pont ez a fejlődés az, ami reményt is ad („soha ne hagyjon el benneteket a remény”), hiszen bár Snow következtetéseinek és filozófiájának alapja az, hogy az emberek állatok, akiket akár a legkegyetlenebb eszközökkel is szoros felügyelet alatt kell tartani, azt látjuk, hogy az ugyanolyan elvek mentén nevelt, a háborúban ugyanannyit szenvedett társai és rokonai azért nem vesztik el emberségüket, vagyis nem mindenkiben élnek olyan pusztító ösztönök, mint a főszereplőben.
Ehhez kapcsolódik a második tanulság is, ami elég erőteljesen szólítja meg a nyugati társadalom tagjait, bár kétséges, hogy ez kinek megy ár. Ez pedig a társadalom befolyásolhatósága. A háborút követő újjáépítés során a Kapitólium a rómaiak „Kenyeret és cirkuszt” (Panem et circenses) bölcsességét vették elő és mint kiderült, ha az embernek nem kell szó szerint harcolnia az ételért és még a szórakoztatásukról is gondoskodnak, akkor - legyen az bármilyen gyomorforgató is - nem fognak nekiállni tiltakozni és könnyen irányíthatóvá válnak.
Kinek ajánlom? Mindenkinek aki kedvelte az Éhezők viadalát, meg azoknak, akik nem kedvelték, mert azt mondták, hogy ilyen nincs. Mert most kiderül, hogy miként lett. Az Énekesmadarak és kígyók balladája tipikus young adult könyv, de a mondanivalója miatt bárki számára élvezetes lehet. A történet felépítése kifejezetten magas színvonalú, Collins pedig nagyon bölcsen váltogatja az izgalmas és elgondolkodtató részeket.
